Japán. Egy ország, ami évszázadokig teljesen elszigetelte magát nagyjából mindenkitől, és amelynek tömegkultúrája az újdsonság erejével csapott le Európára és Amerikára az utóbbi pár évtizedben, külön japánimádó szubkultúrát kialakítva a fiatalok közt: ez az ország fogalom lett a könyvekben, filmekben, képregényekben, videojátékokban, és természetesen a zenében is. Bár a legtöbb európai fül számára az ottani pop-, és rocksztárok emészthetetlenek, az undergroundabb műfajokban alkotó zenészeik sikerrel léptek túl a sziget határain, és mára már számos stílusban a legjobbak közt vannak – elég itt a Monora, az Envy-re, a Factre, a Zeni Gevára, vagy a Maximum the Hormone-ra 1000 travels of Jawaharlalra gondolni. Vagy épp a Heaven in Her Arms-ra.

A nevüket egy zseniális Converge dalból kölcsönző zenekar mára már egyik legfontosabb része lett az egyre növekvő japán screamo színtérnek, amit olyan zenekarok neve fémjelez, mint az Envy, vagy a Killie. Akik ismerik ezt a két bandát, tudhatják, hogy a műfajon belül akár el is különíthetünk „japán screamo”-t, hiszen állandó vendég dalaikban a poszt-rock, és az azzal járó hangulatfokozó elemek (akár anyanyelvi beszéd is). A srácok lemezein is egyre inkább dominálnak a lassú tempók, ilyen szempontból ugyanazt az utat figyelhetjük meg az eddig megjelent spliteken, nagylemezen, és ep-n át, mint amit az Envy járt be (ők ugye az Insomniac Doze-zal váltottak nagyot) – a Paraselene tehát nem hoz nagy meglepetéseket. Már anno az Erosion of the Black Speckle-ön is elég sok atmoszférateremtő, poszt-rockos átkötés volt, de a második album már-már szinte csak ebből áll, üvöltésekkel megspékelve, gondoljunk csak a Jade Vine és Echoic Cold Wrist által képviselt, screamo elemeket nem tartalmazó tíz percre. Persze jön utána következő majd negyedórával azért kárpótolják a műfajra éhes rajongókat, de néhol már tényleg úgy tűnik, hogy ez egy leegyszerűsített, üvöltős Mono. A kérdés, hogy működik-e? Erre a választ nagyjából a lemezt nyitó 46x huszadik másodpercében kapjuk meg: igen. A hátborzongató, éjsötét western hangulatot árasztó intro egyből berántja az embert az album depresszív, sötét világába, és a korong csúcspontjának számító Morbidity of White Pomegranate végéig nem is ereszti ki a lelket ízekre szedő, gyakran teljesen a „háttérbe” kevert üvöltések és az egészen katartikus gitártémák bűvköréből.


Nagyon precíz, és andalító hangjai ellenére is felörlő lemez a Paraselene, ami talán csak a záró Veritas-nál inog meg: a tizenegyperces tétel egy szép, „haldokló szerelmétől búcsút vesz a szamuráj”-szerű, de a lemez összképéből picit kilógó poszt-rock darab, amíg az Erosion' lezárása után az ember anno csupán pislogni tudott, most csak lelassul a szívverése. Más kérdés, hogy az azt megelőző 43 perc erejét nem tudná elvenni egy kétszer ilyen hosszú zárás sem, és bár lehet úgy vélekedni, hogy a kissé túl sokszor használt poszt-rock betétek miatt a Paraselene nem közelíti meg a debütalbum lélekgyilkoló hatását, számomra elég bizonyíték volt az a lemez működőképessége mellett, hogy a hőségriadó és a strandszezon közepén is apátiával tudta megtölteni a szobámat. Akik nyáron is a viharfelhőket szeretik a legjobban, azoknak megérkezett az évszak lemeze.

9/10