Mivel egy újabb olyan zenekar látogat hazánkba, akikről még nem volt szó az oldal felületén, így a Ruinerrel ma folytatódik a Dávid által megkezdett, „Lemezről lemezre” című, teljes diszkográfiákat áttekintő rovat. A hétfői koncert nem az első alkalom, hogy a Baltimore-ban székelő banda Budapestre jön, hiszen három éve már a Sinking Ships társaságában jártak az azóta szomorú véget ért Kultiban, négy éve pedig a szintén megboldogult Süsiben is felléptek – és ha már megboldogulás, sajnos nem a koncert az egyetlen apropója egy, az egész életművet érintő áttekintésnek, hanem az is, hogy a fiúk hat évnyi ténykedés után úgy döntöttek, hogy az Eu-turné befejeztével leteszik a lantot. Szerencsére azért a rajongók nem maradnak emlékek nélkül, hiszen a fiúk egy meglehetősen termékeny, kiadványokban gazdag karriert zárnak le idén:

Still Smiling (demo) (2004)
Elsőként természetesen ők is demót adtak ki, a három dalt összesen alig több, mint négy percben tartalmazó Still Smiling egy ígéretes modern hardcore zenekart mutatott a világnak, akik rövid és gyors tételekből is képesek hardcore himnuszokat varázsolni, a Paint Peals későbbi változata pl. a zenekar legnépszerűbb dala lett. A három szerzemény mindegyike rákerült természetesen későbbi megjelenésekre, viszont az általuk minimálisan sugallt dallamos hardcore vonal végül sosem bontakozott ki igazán – ennek ellenére kevés zenekarnál ilyen meghatározó egy háromszámos demo, mint náluk. 6/10

What Could Possibly Go Right EP/CD (2005)
Egy évre rá már egy 7” EP-vel jelentkeztek, a What Could Possibly Go Righttal, ami később két bónusz trackkel CD-n is megjelent. Az új dalokban már zenei fejlődés mutatkozott, és bár ekkor még olybá tűnt az egész, hogy lesz még egy With Honorja a színtérnek, az érzelmes, és többnyire negatív dalszövegek (melyeket nem voltak restek komolytalanságokkal feloldani, viszont a rengeteg fuckból még éretlenség áradt) egyedi színfoltot adtak a bandának, és előrevetítették, hogy itt még valami nagy is történhet majd. 7/10

Split with Day of the Dead (2007) 7"
2007 volt a Ruiner talán legfontosabb éve, ebben az évben három újdonságot is kiadtak. Az első egy rövid, 2x2 dalos split volt a Day of the Deaddel, viszont a két új dalról egyformán eszünkbe juthatott a Modern Life Is War, vagy a Sinking Ships, szóval méltóképp vezette fel a nagylemezt. Teljesítményük még jobbnak tűnt a portugál zenekar két dala mellett, a straight edge fiúk zenéjében a hangsúly érezhetően az üzeneten van, így megelégszenek a sablonokkal. A Ruiner teljesítménye viszont 8/10.

The Lives We Fear 7" (2007)
Újabb két dal kiadására került sor a The Lives We Fearrel (mely természetesen "teaser" funkciót töltött be, és a split mellett számot adott az egy évnyi csönd eseményeiről), a 7” címadó tétele a zenekar egyik legnagyobb slágere lett, hiába indul nagyon klisésen, később már érezni, hogy talán nem is írtak még ennyire fogós dalt. Az egyperces Sleepless-en is érződik a dalírói fejlődés, valamint hallani az új „éneket” is, a Ruiner tehát a „vihar előtti viharban” hitt, és méltóképp felvezette a nagylemezt, melyen mindkét szám helyet kapott. 7/10

Prepare to Be Let Down LP/CD (2007)
Még 2007-ben tehát megjelent a nagylemez, a Prepare to be Let Down is, immár a Bridge Nine kiadónál. Olyan fejlődést, vagy változást nem lehetett rajta tapasztalni, amit már a felvezető 7”-en észre ne vettünk volna: zeneileg nem sokat változtak, beálltak erre a fogós, kicsit dallamos modern hardcore-ra, ám az énekes Rob Sullivan „stílust” váltott, és sokkal erőteljesebben (engem utólag a Defeaterre emlékeztetően) köpi ránk az immár érettebb, hatásosabb dalszövegeket. Nagy kár, hogy a hardcore klisék nagy száma még ebben a 21 percben is zavaró tud lenni, de legalább – szokatlan módon - a tracklisten való előrehaladással párhuzamosan fogynak annyira, hogy a végcsengés a szövegekkel megerősítve elég pozitív legyen. 7.5/10

Hell Is Empty LP/CD (2009)
Egy, I Heard These Dudes Are Assholes címre hallgató válogatást követően tavaly jelent meg utolsó kiadványuk, és egyben második nagylemezük, a Hell Is Empty. Ezen sem próbáltak meg sokat változtatni eddigi önmagukhoz képest, ugyanazt a fogós, kissé punkos modern hardcore-t játszották, amit eddig, és a sötét, cinikus szövegek is maradtak, zeneileg mégis kicsit talán visszakanyarodás volt az EP irányába. Ez nem is lett volna gond, hiszen ez egy egységesebb lemez, mint a PtbLD, de hiányoznak róla az olyan tételek, mint az Adhering to Superstition, vagy az előző nagylemezt záró három dal. Így ez a fejlődés egy helyben maradás lett. 7.5/10

Kétségtelen, hogy a Bridge Nine rajongói körében, meg úgy általában a hardcore színtéren megbecsülés, és imádat övezi napjaink egyik legjobb hardcore zenekarát (többek közt Sullivan félelmetes élő teljesítményének, és a zenekar remek koncertjeinek köszönhetően), de tény, hogy a hardcore fejlődésével nem forrt össze a nevük. Persze nem is az minden zenekar dolga, hogy változtasson, és a Ruiner is pontosan tudta, hogy senki nem fog panaszkodni a rajongók közül, ha ők tovább játszák az enyhén apatikus hangulatú, pörgős dalokat – főleg úgy, hogy a hardcore egy koncertműfaj, és Sullivan nagyon be tud mérgesedni a színpadon, magával rántva a közönséget is.